Buddhista gondolatok a szerelemről

Amikor először találkoztam a Buddhista perspektívával, egyáltalán nem tetszett.

Nem -, mert igaz volt.

Nem találtam szavakat, mert az igazság olyan mindent elsöprő, és olyan mellbevágó volt. Az idő múlásával, és miután már annyi megpróbáltatáson mentem keresztül, egyre inkább tetszett, ahogyan a Buddhisták a romantikus kapcsolatot, vagyis a szerelmet jellemezték nekem.

Volt szerencsém előadásokat hallgatni a Dharmáról, a szeretetről és a kapcsolatok filozófiájáról.

A Buddhizmus sokat említi a szeretetet és a szenvedélyt. De a szeretetről úgy beszéltek, hogy minden érző lény egyenlőképpen részesülhessen abban és boldog legyen — mindenki, kivétel és kondíciók nélkül, és határtalanul.

Ezzel szemben egy romantikus kapcsolat, vagyis a szerelem szerintük behatárolt. Érzelmek feneketlen mélysége tölti meg legbelül, melyek ráadásul fájdalmasak lehetnek. Érzelmek, melyek folyamatosan függenek valakitől, vagy valamitől. Kapcsolataink gyakran feltételezéseken és elvárásokon múlnak, sokszor sebezhetővé válunk a játszmák során.

A Buddhista szerzetes, aki az előadást tartotta arról beszélt, mennyire függővé válhatunk egy adott helyzetben, és mennyire nem vagyunk képesek kontrolálni az érzelmeinket. Ezért ők azt tartják, hogy egy valódi romantikus kapcsolat, vagyis a szerelem maga a szenvedés birodalma.

Mi, akik Európa bölcsőjében, ebben a kultúrában élünk, azt gondoljuk, hogy a szerelem a boldogság kulcsa, hogy meg kell találnunk a másik felünket, és csak így lehetünk komplett egészek az életben. A Buddhizmus ezzel szemben azt mondja, hogy a szerelem nem szükséges alkotóeleme az életnek. Ha mégis eljön, könnyen a szenvedés melegágyává válhat.

A kapcsolatokat úgy tartják számon, mint múlandó jelenségeket. Mi örökké tartónak akarjuk tudni őket, ezért ha lehet, még görcsösebben akarunk ragaszkodni hozzájuk.

Dzongsar Khyentse, a Buddhista Tanító, egyszer nevetve azt mondta: “Nézd végig a Sutrákat vagy a Shastrákat, sehol nincs bennük említés a házasság ceremóniájáról. Én mindig azt mondom, ha én végezhetném a házasságkötéseket, valahogy úgy csinálnám, hogy a párokat magam elé állítanám, és ezt mondanám nekik, ‘Nos, figyeljetek jól: minden múlandó… és a ti házasságotok sem fog működni egy idő után.’ Ezért szerintem a Buddhistáknak inkább válási ceremóniákat kellene tartaniuk.”

Dzongsar ezt is mondja egy másik tanításában: “A hivatalosan összekötött párkapcsolatok illékonyak, tökéletes példái a múlandóságnak. Sokan azt tartják, hogy párkapcsolatukat vagy házasságukat képesek fenntartani, míg a halál el nem választja őket egymástól, pusztán könyvek olvasásával, vagy párterápiás konzultációk segítségével.

Bizonyos fokig persze elérhető így egy átmeneti békés állapot, de ki tudja az összes rejett aspektust számon tartani, melyek a házasságokat vagy tartós kapcsolatokat jellemzik?”

Ne gondoljuk persze, hogy a Buddhisták “anti-kapcsolat” pártik. Hitük szerint egy tartós kapcsolathoz—melyre mindannyian vágyunk—, előszöris teret kell teremteni, nem pedig kötődést és bármilyen elvárást támasztani a másikkal szemben. Ehhez még jön, hogy tudatosan kerülnünk kell a sebezhetővé válás csapdáját.

Szerintem a Buddhisták határozzák meg a legtökéletesebben a párkapcsolat fogalmát. Mert nézzétek csak meg, milyenek vagyunk: épp a legtökéletesebb minden körülöttünk, a párkapcsolatunk, az életünk, és akkor sem vagyunk elégedettek. Mert akkor meg arra vágyunk, hogy örökké tartson, hogy soha ne érjen véget, és rettegünk, hogy elveszítjük szeretteinket...

A mi kultúránkban, a mi világunkban nehéz volna önmegtartóztatást gyakorloni és tudatosan távol tartani magunkat ezektől az érzésektől és vágyaktól, vagy, hogy ne kötődjünk valakihez, akit annyira szeretünk.

Akárhogyis, ha szem előtt tudjuk tartani az itt következő tanácsot, végre talán megértjük:

Próbáljunk meg nem beleesni az állandóság utáni vágy illúziójába. Megint csak Dzongsar-t idézem: “Egy kapcsolat számára mindig az elválás a legnehezebb. Pedig mind véget ér egyszer, ha másként nem, a halál végez szeretteinkkel.” Ennek a fényében próbáljunk a kapcsolatainkra gondolni: Adott pl. a családban valaki, aki tartósan beteg. Itt nem működik a „mindörökké” illúziója, és mégis meglepően felszabadít, hiszen törődésünk és figyelmünk határtalan, örömeink pedig a jelenre, az adott pillanatokra vonatkoznak!

Tudatosan erre koncentrálva képesek lehetünk kilépni a kötődéseink és függőségeink okozta szenvedések hosszú láncolatából. Még ha egy szakítással is kell, hogy szembenézzünk: fogadjuk el, hogy ez is az élet része.

Tartsuk észben, hogy az érzelmek és így a fájdalom is elmúlnak egyszer, de bármikor vissza is térhetnek. Próbáljunk meg „tudatosan” szeretni!

#buddhizmus #szerelem #Dharma #múlandó #párkapcsolat #elengedés #kötődés #függőség